Másnap kiderült, hogy ő a mellettünk levő lokanta tulajdonosa, biztos azért kapálózott, hogy ne az ő budiját szarjuk tele. De kibékültünk. Fizettünk egy kis pénzt a budi és zuhany használatáért és vettünk fejenként egy teát reggelihez.
A kulturális program már letudva, következett egy nap lustálkodás. Átballagtunk az öböl végébe, a söröket betettük a patakba hűlni és belecsaptuk magunkat a tengerbe. Én elúsztam néhány néhány órára, reménykedtem, hogy találkozok teknősbékával. Mindössze egy tintahalat láttam villanásnyi időre, de gyorsan elpucolt.
Mire visszaértem a többiek megéheztek. Átmásztunk a romokon - a szokásos everybody press - és nekiálltunk egy jó vendéglőt keresni. Volt vagy ezer. Persze ugyanennyi kifogás is: nem szimpatikus a tulaj, nem a fán van, nem elég árnyas, nincs elég kaja, drága, satöbbi. Szép lassan kezdtünk a végére érni, a társaság meg egyre éhesebb lenni, úgyhogy abbahagytuk a válogatást és találomra bementünk az egyikbe. Ekkor derült ki, hogy ilyen korai órában (kb. délután 2) sehol sincs kaja. Nafene.
Elindultunk visszafele, oda ahol láttuk a néniket gözlemét sütni. Sok árnyék nem volt az úton, Laci meg is jegyezte, hogy talán nem a legnagyobb melegben kellene itt korzóznunk. Végül sikerült enni, abban az egy működő lokantában.
Délutáni programnak a Khiméra meglátogatását terveztük be. Estére meg az Orange diszkót.
A Khimérát végül ketten Emesével kihagytuk. Elmentünk a helyszínig, ott kiderült, hogy magánterületen van és nem fogadják el az igazolványt. Mert belépőt kellett fizetni a hegyoldalra. Nem volt drága, főleg, hogy Laci kialkudott egy diszkont árat, egy kis erőfeszítéssel be is lehetett volna lógni, de inkább hazasétáltunk. Nem volt különösebben kedvünk egy csomó turistával néhány lángnyelv körül tolongani. Inkább kiültünk a partra és néztük a teliholdat.
A többiek - nem mind - valamikor 10 körül értek vissza, talpig éhesen és feltört lábakkal. Mi közben végigjártuk a parton levő vendéglőket és megkerestük a legjobbat - minden szempontból: hangulatos legyen, olcsó legyen és áruljanak lahmacun-t, mert éppen arra fájt a fogunk. Ide hoztuk aztán a többieket, rögtön kiderült, hogy lahmacun csak az étlapon van. Az egész parton egyedül a szomszédban sütnek ilyesmit. Mindegy, akkor ott. Előszedték a szakácsot valahonnan és ő nekiállt a tésztát begyúrni.
Hoztunk magunkkal egy üveg sirincei bort, előkészítőnek a buliba, megkértük a pincért, hűtse be nekünk. Erre megbontották és hoztak hozzá poharakat is.
A szakáccsal hosszan elbeszélgettünk. Derék, jóravaló török volt, elmesélte, hogy szokták a bennszülöttek átverni a turistákat. Sejtettük mi, hogy van külön türkish és külön foreign price, most kiderült, hogy valóban így van, akár egy kebabnál is. Nemcsak merülésnél.
Időnként eszünkbe jutott, hogy tulajdonképpen diszkóba akarunk menni, aztán éjfél körül úgy döntöttünk, hogy majd máskor. Visszamentünk az autóhoz, valahogy beszálltunk mind az ötön (mert ágy volt benne vetve egy személyre) és átköltöztünk a part északi végébe.
Már napközben kinéztük és menet a Khiméra fele közelebbről is megvizsgáltuk: széles, homokos part volt, bokorral-fával és nulla humán populációíval. Mi egy bokor mellé felhúztuk a sátrat, a többiek megágyaztak a szokásos napágyakon és aludtunk, hogy - Laja megfogalmazásában - meszet lehetett volna oltani a seggünkön. Ennyit az Orange diszkóról.
