Nagyon szimpatikus kis öböl volt, bővizű forrással, amiben néhány teknősbéka lakott. Szerintem úgy telepítették oda őket, de nem baj.
A napozóágyak után egy hosszú, homokos partrészlet következett, a túlsó végén kempinggel. A kemping létét csupán egy szemetes kuka jelezte és egy tábla, amelyik az erdőben eldugott budit és zuhanyozót mutatta. Nem tudom, mikor használhatták utoljára, mert az egyik fülkébe beköltözött azóta egy lódarázs család.
A víz tisztának látszott, de több forrás is lehetett a parton , mert egyrészt hideg volt a felső réteg, másrészt egy hevesebb mozdulat után rögtön összefutott az ember szeme előtt a kép. Azért egy hosszabbat feredőztünk, aztán elindultunk Dalyan fele.
Innen keletre, mondjuk Kalkanig igazi kapitalista módon űzik az ipari turizmust.
Dalyan még viszonylag visszafogott. Dél után érkeztünk ide, kifizettük a parkolódíjat és rögtön nekünk esett két török, hogy kell-e hajó. Hosszú alkudozás következett. Fejenként 30 líráról indultunk és végül tizenötben állapodtunk meg. Ebben a négy lehetséges színhelyből három volt benne: a tó, Kaunos és a Turtle beach. Ezen kívül még lettek volna az iszapfürdők, de az nem érdekelt. Biztos szép és biztos tele van turistával. A kapitány ugyan egy adott pillanatban megígérte, hogy mégiscsak elvisz, de útközben meggondolta magát. Viszont a time was up to us.
Egy ötvenfős bárkában ültünk kilencen, úgyhogy fértünk. A tóval kezdtük, egy jót fürödtünk – jól esett egy kicsi édesvíz. Tiszta ingyen még kormányozhattuk is a hajót, legalábbis Boti megtette. Tettünk egy kört, aztán vissza a tenger fele.
Csordogáltunk lefele a csatornán, balra vendéglő, jobbra vendéglő, nem nagyon tetszett az egész. Igaz grandiózus lükiai síremlékeket láthattunk a sziklafalba vájva, de sok vendéglő nagyon lerontotta az összhatást. Morgolódtam is eleget, bár főleg magamban.
De hamarosan kiderült, hogy azért volt annyi épület a parton, mert bent voltunk a városban. Mihelyt kiértünk belőle, kezdődött az igazi csatornarendszer. Nem kimondottan Duna delta, de szép volt. Mélységesen irigyeltem a néhány kajakost, akik időnként felbukkantak.
Szerencsére a kapitány nem sietett és a forgalom se volt túl sűrű, úgyhogy lehetett élvezni az utat. Jól látszott, ahogy a tengerhez közeledtünk: a növényzet egyre nyeszlettebb lett, egyre sárgább ás egyre messzebb húzódott a víztől.
A teknősbéka-part egy hosszú homoknyelv a csatorna és a tenger között és természetesen tömve turistával. Végül is nem egészen tele, mert a végébe tömörültek, oda, ahol a legtöbb hajó kikötött. Elsétáltunk a tömeg túlsó végéig és ott letelepedtünk.
Egy darabig szökdécseltünk a hullámokba, de én ezt hamar meguntam és átlátogattam a csatorna partjára. Ott persze nem fürdött senki. Mindjárt láttam is egy jégmadarat. Mivel a part szépen ívelt, a hajókat is eltakarta, csend volt és nyugalom.
Visszamentem Emese után és együtt végigsétáltunk a csatorna mentén, ameddig lehetett. Nagyrészt a parton, de helyenként gázolni kellett a sekély vízben. A jégmadár elment, viszont láttunk helyette rákokat. A vízben élőket, a parton döglötteket. Komplett rákpáncélok hevertek a homokban, így, hogy nem kellett lemerülni értük, nem is találtuk érdekesnek.
Elüldögéltünk egy kicsit egy bokor árnyékában. Szépen látszott a csatornarendszer, két felől sziklás hegyek – igen impozáns látvány volt.
A hajó fele láttunk két teknősbéka fészket is, üres tojáshéjakkal. Nem tudom, hogy amikor kibújtak, mit szólhattak szegények a csődülethez, amit megláttak.
Visszafele megálltunk Kaunos bejáratánál. Aki nem felejtette az autóban a sajtóigazolványt, az bemehetett. Egy cseppet sajnáltam, hogy én nem voltam közöttük, nem mintha a romok érdekeltek volna, inkább a hegyre másztam volna fel, mert onnan – a fotók tanulsága szerint – szép kilátás nyílt a környékre. De szerencsére ezt dokumentálták a fotósaink , mi nyugodtan heverészhettünk a hajóban. Felaraszoltunk a kijárathoz és ott vártunk. Elég sokat, de végül is a time was up tu us.
A kapitány rendes fickó volt. Azok után, hogy csak sötétedéskor szabadult meg tőlünk, mutatott nekünk valahol a sűrűben egy olcsó lokantát. Ami végül is egyeseken nagyon, másoknak csak mérsékelten volt olcsó – ki melyik pincérnél fizetett.
Közben megtárgyaltuk a napi témánkat: hol fogunk aludni. Laci kinézet a nettről egy csendes, elhagyatott bícset, ahol a madár se jár, úgy hívják, hogy Sarıgerne. Néhány brosúrát is összeszedtünk, azokban találtunk valami térkép. Megnéztük, jól le kellett térni a főútról. Kicsit kételkedtem, hogy Dalyan közelében, sőt a repülőtér – amit az útikönyv úgy jellemzett, mint az egyik legjobb befektetés a turizmusba – közelében elhagyatott part legyen, de Laci látott fotót róla a netten és ott tényleg semmi nincs, csak homok, szikla és tenger.
Már útban arra fele igazoltatott a jandarma. Hova megyünk? Sarıgerne. Melyik hotel? Hát, azt majd meglátjuk.
A csendes, elhagyatott part egy ötcsillagos luxusüdülő volt, puccos hotelekkel és nordik volkigoló vendégekkel. A homok körül parkot építettek, virágágyásokkal, kavicsos ösvényekkel, öltözőkkel, vízi mentővel és útjelző táblácskákkal. Mindez természetesen bekerítve és jegyre. Tagja a tudomisén milyen hálózatnak és mindenféle nemzetközi előírásnak megfelelő magas minőségű szolgáltatást nyújt.
Ezt másnap olvastam le egy tábláról, ami a parton volt kitűzve.
Amikor mi megérkeztünk (a szokásos esti bolyongás után) a part-park már bezárt, ami azt jelenti, hogy mindenki lelépett és ingyen be lehetett menni. Ekkor még nem voltunk teljesen tisztában azzal, hogy pontosan milyen színvonalú helyre volt szerencsénk megérkezni, kiballagtunk a homokra, szemrevételezni a napozóágyakat. Téblábolt ott egy egyenruhás ürge, nála érdeklődtünk, azt mondta, alhatunk ott.
Amikor bevonultunk izolírral, hálózsákkal, a parkban előkerült egy másik egyenruhás, neki sem volt semmi kifogása. Így nyugodtan lefeküdtünk, aztán éjjel kettőkor felköltött a jandarm és elküldött.
Egy kicsit rimánkodtam nekik, de hiába. Őszintén sajnálták, de nem lehet. Azért még igazoltattak és mindenkitől megkérdezték, hogy mi a foglalkozása. Úgy gondoltam, nem azt mondom, hogy executive director, hanem csak egy szerény engineer-t.
De nem haragudtak ránk a fiúk. Az öböl végében alhatunk, csak a napozóágyakról tűnjünk el, ne lássanak a fizető vendégek. Szépen átballagtunk oda, Laci ráismert, hogy ezt a részt látta ő fotón – ott tényleg nem volt semmi csak két halászhajó. Meg egy csomó ház a szikla tetején, de az nem látszott a fényképen.
Letettük a matracokat a jó puha homokba és aludtunk tovább. Kényelmes volt, csak szélirányba nem volt szabad fordulni, mert olyankor tele lett az ember képe homokkal. Ettől vagy nem ettől, Katicseknek szépen feldagadt a képe reggelre. Az arca később lelohadt, csak a felső ajka még napokig olyan volt, mint egy tapírnak.
