Reggel sokat nem húztuk az időt, főleg miután elkezdtek a munkások gyülekezni. Gyorsan ettünk valamit és seprés. Végig az autópályán, át Isztambulon, az óvárosba. Meglépően könnyen ment, csak a végére vált stresszessé, amikor parkolót kellett keresni. Végül lent hagytuk az autót a tengerparton, a Kenedi bulvari mellett. Fizettünk parkolódíjat (figyelem, low budget kirándulás) a fene fogja az idegeit pusztítani az óváros utcácskáin. Némi keresgélés után megkaptuk a Cordial House-t (ahhol két éve aludtunk) és beköltöztünk.
Délután szabad foglalkozás volt, ment mindenki a szeme világába. Mi először az Ayasofiában próbálkoztunk az igazolványokkal, de oda nem engedtek be. Nem volt eléggé international az igazolvány. Amúgy a belépőt nem talátuk drágának (főleg a sok ki nem fizetett után), de annyian akartak egyszerre bemenni, hogy inkább hagytuk a fenébe. Lementünk a Yerebatanba, de ott is hemzsegés volt és a zaj.
Este néhányan lesétáltunk az Aranyszarv partjára egy fish kebabra. Útközben vettünk sört a boltban és a parton nagyon diszkréten, fekete zacskóból iszogattuk, elvégre ramadán volt és aznap egy letoltást már kaptunk.
Zárójel nyit. Bunkó módon a Yeni Cami lépcsőjén ettük a szőlőt és a sok kiéhezett török érthetően ideges lett. Szerencsére nem lincseltek, csak elküldtek a francba.
Enikő egy kebabbal a kezében sétált a bazárban, őt beinvitálták egy üzletbe, hogy egye meg ott, rejtve a kopogó szemek elől.
Zárójel bezár.
Szóval, iszogattunk és latolgattuk, hogy menjünk-e át Galatába a Babilon klubba vagy sem. Laci lelkes volt (mint mindig), én szkeptikus (mint mindig). Túl a Baba Zula koncertezett, nem kis pénzért és ahogy Laci a repereket mutogatta a domboldalon, elég messze. Emesének nem volt kedve, én győzködtem magam, kevés sikerrel. Közben befutott Boti is, aki teljesen véletlenül járt arra, de ha már ott volt, akkor leült. Elmesélte, hogy egyik barátjának a nővére is ott túl dolgozik valahol, egy kávézóban, úgyhogy ő mindenképpen átmegy. Szép lassan a koncert is kezdett aktuálissá válni, dönteni kellett.
Mi döntöttünk: megyünk aludni.
Felálltunk és Boti észrevette, hogy mellettünk egy lánynak Zenit lóg a nyakában. Valami miatt nagyon utálta a Canonja szíját (erről egész úton szó volt) és úgy gondolta hogy itt a kiváló alkalom, hogy elcserélje egy eredeti Zenit szíjra.
Az üzlet megköttetett és mi további negyed órát társalogtunk a családdal. Nem törökök, hanem perzsák voltak, családfő Bukarestben dolgozik (15 éve vagy valami ilyesmi), a család többi tagja – anyuka, négy lány -Teheránban élnek. Apuka autóval szokott hazajárni (5000 km) és most a család elébe jött Isztambulba. Extra ott volt a németországi nagynéni is.
Apuka mondott egy pár jót. Amikor megtudta, hogy Romániából vagyunk, megjegyezte, hogy „nu sînteţi îmrăcaţi ca românii”. Utána meg azt, hogy „aveţi un accent tipic ardelean.” Mondtuk neki, hogy Tirgu Mureşből jöttünk. Erre félrevonta Katicseket és bizalmasan a fülbe súgta, hogy kettős házasságban él, és a másik felesége történetesen Vásárhelyen lakik.
Ez a kis találka feldobott, mégsem mentünk alukálni, hanem inkább át a hídon (Crossing the Bridge, hadd lássuk, milyen a koncert.
Némileg meglepett, amit a túlparton találtunk. Egy viszonylag sötét utcán másztunk felfele, de a sötét utcában este 11-kor még nyitva volt a boltok egy elég nagy része. Nemcsak élelmiszer (sör), hanem például hangszer vagy táska üzlet is. Itt egy kicsit időztünk.
Én addig vettem még egy sört
Fent a dombtetőn jött aztán a pofának leszakadása.
Volt ott egy sétálóutca, szépen kivilágítva, de az semmi, mert innen nyíltak szűk kis utcácskák, pont mint az óvárosban, csak ezek rendbe voltak téve és tele voltak rakva asztalokkal és annyi embert evett, ivott, beszélgetett, hogy nem lehetett végigmenni rajtuk.
Némi keresgélés után megtaláltuk a Babylon klubot is, persze nem jutottunk be, a jegyek már évekkel azelőtt elfogytak, de különben is ez egy kurva exkluzív hely, csak válogatott személyek mehetnek be és így tovább. Olyan nagyon nem estünk kétségbe, inkább kódorogtunk még egy kicsit a környéken és nézegettük a cuccosabbnál cuccosabb kávézókat. Ízléses, hangulatos (és drága) helyek voltak, az élelmiszerüzletben vásárolt sört iszogattuk és bámultunk befele. Itt-ott zenéltek – nagy élet folyt, na.
A jandarma is jelen volt, de nem kötekedtek.
Megkerestük Boti ismerősének a kávézóját, kiderült, hogy ő a tulajnak a felesége. Maga a kávézó egy bérháznak a tetején volt, három szinten, mi a tetőre ültünk ki, ahonnan látszott a tenger. Egyéb is látszott volna, de hát éjjel 12 volt.
Az ismerős nagy szeretettel fogadott, leült velünk beszélgetni, tea, nargilé, kávé, miegymás. Valami tejbegrízszerűséget is megkóstoltatott velünk, úgy hívták, hogy salep. Másnap mindenki azt kereste a bazárban. Volt instant és volt natúr, az első kerül 2 lírába, a második kétszázba.
Végül hajnali három körül kerültünk haza, extázisban az isztambuli hájlájftól.
