Felhős égre és hideg szélre ébredtünk. A reggeli fürdésnél úgy éreztem magam, mintha a Marosban fürdenék, így szeptember közepén. Alig kaptam benne levegőt. Nem hiába volt olyan nagy nyugalom. Röviden lezuhanyoztunk, gyorsan bepakoltunk és utána fél órát kerestük az autókulcsot. Közben mindenki elmondta a kívánságait: kávé, reggeli, miegymás.
Meg is álltunk – egy faluban? kisvárosban?, a törököknél sose lehet tudni – de hát minden lokanta zárva volt. Vagyis nyitva, csak üresen. Alimentára persze nincs nekik. Búsan és éhesen baktattunk vissza az autóhoz és rábukkantunk a piacra. Bevásároltunk szőlőből, fügéből, magokból - túlélőcsomag Selçukig.
Átevickélnünk Izmiren, ami viszonylag könnyen ment, tekintve, hogy egy kétmilliós - török! - város. Éppen építettek egy csomópontot, akkora volt, mint fél Vásárhely.
Selçukban elmagyaráztam, hogy hol lehet a szenzációs kebabot vásárolni és elmentünk megkeresni Sinant. Minden gond nélkül megtaláltuk, épp nem volt otthon, csak a nővére és az anyja. Érdekes módon, ők Falco néven ismerték, ami szintén sinan, csak angolul.
Amikor megjött, hozott magával két angol bringást. Begyűjtötte őket is, mint annak idején minket.
Megörvendtünk egymásnak, elmesélte, hogy este jön húsz konstancai és lesz pool party. Ez persze mese volt, de én rögtön elhittem. Megbeszéltük a programot, felültünk a motorjára és elvitt a többiekhez. Természetesen tudta, hogy hol vannak. Egy vendéglőben falatoztak, természetesen nem a szenzációs kebabosnál, azt nem találták meg.
Elvittük a cuccot a panzióba és kimentünk Efeszoszba.
A parkolóban azzal fogadtak, hogy ez itt a kijárat. A bejárat teljesen máshol van. Hogy mi? Itt nem lehet bemenni? Be lehet, akkor el kell mennünk a bejárathoz és vissza és az négy óra. De ha akarjuk, hagyjuk itt az autókat és elvisznek mikrobusszal. Közben meglátogatunk egy bőrgyárat is, mert ők fizetik a buszt, de nem kötelező vásárolni, csak nézzük végig az árut.
Vállaltuk a gyaloglást.
A sajtóigazolványt simán elfogadták.
Bent aztán szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy beszart a fényképezőgépem. Kínoztam egy darabig, hiába. De legalább nem kellett fotózni és nyugodtan elmehettünk fürödni. Efeszoszt hamar letudtuk, négy helyett egy óra alatt. A szokásos kőkollekció volt, tele turistával. Akadt egy-két érdekes rész, például a közbudi és az egyetemi előadó, a könyvtár homlokzata is impozáns, de hát az ember annyira tud elmerengeni, mint a pesti metrón hat óra körül. Inkább csobbantunk egyet a híres Pamuçak-i strandon.
Este megalkudtunk Sinannal. 10 euró fejenként, négyen egy szobában with wind, plusz vacsora. Most csak én kaptam masszírozást, úgy látszik az ajándékba hozott Lacrima lui Ovidiu kicsit megütötte a vendéglátónkat.
Bár az alkudozás ment neki. Kriszta akart venni egy bőrkabátot, azt tárgyalták egész este, amíg ki nem mentünk megkeresni a másik Selçuk-i ismerősünket, Marcot, a kurd szőnyegárust.
Mit ad isten, ő is megismert. Kellett egy kicsit ébresztgetni az emlékeit, de aztán beugrott neki. Előkerült a teát és a nargilé, sőt, a testvére is, leültünk a párnákra a bolt elé és ment a duma. Kellemes este volt. Felemlegettük a múltat, a francia ürgét, aki náluk maradt fél évet és egyebeket. Kurd létére agyba-főbe dicsérte Törökországot, helyenként fárasztó is volt a sok reklám. A legjobb beköpése az volt, amikor elmondta, hogy Törökország csak azért veszélyes, mert a török férfiak annyira jóképűek, hogy a külföldi nők nem akarnak hazamenni innen.
De mesélt a családjáról, ami Van-ban van, az apjáról, akinek nagy a hasa, az unokatestvéréről, aki a boltban dolgozik és táncolni tanul és sok egyébről.
Telt-múlt az idő, egyre hűvösebb lett és Marco bedobta az egyik legkifinomultabb kereskedői cselt, amit eddig láttam. De nagyon kedvesen. Kihozott a lányoknak egy-egy kendőt, takarónak. Nem kell mondanom, ők erre vásároltak fejenként kettőt és még ezt-azt. Viszont valóban szépek voltak a kendők és olcsók is. Legalábbis nem drágák.
