Reggel kávézás, miegymás, de azért sikerült fél tíz körül elindulni. Burgason gond nélkül átkeltünk, itt is megjelentek a táblák. Forgalom nem volt, csak kacskaringós utak és az eső is eleredt. A határ fele megritkultak a táblák, de nem annyira, hogy eltévedjünk. Két óra után, esőben és ködben érkeztünk a határhoz.
A bolgárok nem törődtek velünk, a törökök annál inkább. Az első próbán szerencsésen átjutottunk, de a nagy épületben már nem volt ilyen egyszerű. Vízum, pecsét az hamar megvolt, jött az autóregisztrálás. Nézi a fickó a felhatalmazást, azt kérdi milyen nyelven van. Románul. Természetesen nem volt jó. Zöldkártya? Mutatom a hamisat, ő meg mutatja nekem, hogy ez nem érvényes náluk. Megmutattam a másikat is, ügyesen, a dátumnál fogva, erre visszatért a felhatalmazásra.
Ez így nem jó. Angolul kellene legyen. Előhúzott egyet, megmutatta, megkérdezte, hogy ez milyen nyelven van? Mondom angolul. Na, ilyen kell. Mutatott egy másikat, ahhoz angol és török fordítás volt mellékelve és még a konzul pecsétje is rajta volt. Vagy ilyen. Hümmögött, hümmögött, én vártam, hogy mondja be az összeget. Menjek, fénymásoljam le a papírokat. És 20 euró.
Fénymásoltam, betettem a lapok közé az eurót, visszamentem. Beírta az adatokat a számítógépbe és mondta, hogy mehetek. A ház mögé mutatott, hogy ott a vámellenőrzés. Emlékeztem, hogy nem ott van. Kérdem, hogy nem a mellette levő szobába kell menni? Nem, ki a ház mögé. Mindezt kézzel-lábbal. Persze nem oda kellett, vissza is küldtek.
Több mint egy órát töltöttünk a vámnál, pedig nem is voltak rajtunk kívül.
De mentünk. Megcsodáltuk az épülő új utat, aztán rá is hajtottunk és mentünk, mentünk, amíg mindenki éhes nem lett.
Egy kisvárosban álltunk meg, hogy gyalog nézzünk ennivaló után. Volt egy lokanta a közelben, nem túl bizalomgerjesztő, hát otthagytuk. Volt több más lokanta is, azok meg be voltak zárva. A törökök csak üldögéltek az utcán és beszélgettek. Mi a fene? Aztán Laci rájött: ramadán van. Ezek most ötig nem esznek semmit és ezért aztán kaja sincs sehol.
Egy kicsit elszéledtünk, hátha találunk valamit. Én csak bambultam, erre odajött néhány török segíteni. Egy rendőr beszélgetett az út túloldalán, ő is odajött, hogy az állam is képviselve legyen. Odaintett valakit, aki néhány szót tudott angolul és elmagyaráztatta magának, hogy mit keresünk. Amikor megértette, rögtön intézkedett. Felpattant a robogójára ment vele vagy tíz métert és rámutatott egy ajtóra, amin többiek épp mentek befele.
Pidét sütöttek, helyben. Amíg vártunk, a rendőr kerített egy németül beszélő fickót és kifaggattak, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, hova megyünk, miért, hol akarunk aludni satöbbi. A hatóság meg volt elégedve a válaszokkal. Ráadásul tudtunk néhány szót törökül és ezzel teljesen levettük a lábáról. Leszedtek egy térképet a falról és megmutatták, hogy merre kell menni. Jó sokáig magyarázták, nehogy ne értsük.
Szerencsére enni hagytak. A pide kiváló volt, a szakács bácsinak is a szívébe loptuk magunkat, kifele kezet fogott a lányokkal és megcsókolta a fiúkat.
A visszaúton a rendőr éberen figyelt. Ha megálltunk egy üzletnél, futott az eladóért. Sokat aztán nem is nézelődtünk.
Szürkületben értünk Çannakaleba. Mire átkompoztunk a túloldalra már be is esteledett. A terv megint az volt, hogy addig megyünk, ameddig kiesünk az autóból. A kinézett apró, félreeső falu neve Örem volt, és mit ad isten, nem is volt nagyobb, mint mondjuk Szováta. A partot viszont könnyen megtaláltuk és kellőképpen elhagyatott volt. Nem véletlenül, fel kellett venni a hosszúnadrágot és a polárt.
Amíg a sátrakat vertük, előkerült egy bennszülött és felajánlotta, hogy aludjunk nála. Beach nem jó, mert jandarm nem szeret. Nála lehet aludni, ingyen, ő nem is zavar, mert éjszakára megy haza mittomhova. Megnéztük a helyet, egy terasz volt, tele biliárdasztalokkal és egy kis kóceráj, amit nem tudott kinyitni. Megköszöntük és aludtunk sátorban.
Jandarmnak persze egész éjjel híre-hamva.
