Az idén kilencen voltunk, két autóval. A másik autó Csíkszeredából jött.
Csodával határos módon, a tervezett időpontban, fél nyolc körül elhagytuk a várost.
Ugyancsak a tervezett időpontban, a tervezett helyszínen találkoztunk a másik autóval és utasaival. Bodzaforduló előtt, a hegyek között, felfedeztünk egy szép tavat. A gátnál megálltunk és hosszasan csodáltuk a tájat, amíg elmúlt a legénység hányingere, ami a szerpentinen érte utol őket.
Buzãuban és Slobozia között, éppen lazultam a hátsó ülésen, amikor kiderült, hogy másnap lejár az autó biztosítása. Úgy derült ki, hogy felhívtak a biztosítótól telefonon és szóltak, hogy hosszabbítani kell. Nagy volt az öröm.
Sloboziaban bementünk az első biztosítóhoz. Elmeséltem a problémát, megmutattam a régi papírt, és folytatólagosan kértem egy újat. Megnézték és felfedezték rajta, hogy nem érvényes Törökországban. Mondom semmi baj, akkor adjanak mellé egy zöld kártyát is. Az nincs. Hogyhogy nincs? Amióta ilyen újfajta a kötelező biztosítás, és érvényes külföldön, azóta nincs zöld kártya. De hát nem érvényes! Vonogatták a vállukat. Valami megoldás csak kell legyen! Tovább vonogatták a vállukat. Szerencsére sokan voltak és egyikük mégiscsak vette a fáradtságot és utánanézett. Nem volt bonyolult, kivett a fiókjából egy nyomtatványt és a kitöltési útmutatót.
Kiderült, hogy az ő papírjuk érvényes Törökországban. Megírták, mehettünk. Mindezt alig egy óra alatt.
Jó sok kilométer után elővettem a papírokat, hogy rendezzem el őket és észrevettem, hogy a majmok az érvényesség kezdetét nem szeptember 21-től, hanem csak 22-től írták. A régi 20.-án járt le, tehát volt egy fedetlen napunk. Kissé ideges lettem. Közben az is kiderült, hogy három embernek lejár az útlevele december elején, tehát nem biztos, hogy kiengedik őket az országból. Vagy be egy másik országba.
Néhány sikertelen próbálkozás után, hogy arra az egy napra valami érvényes papírt beszerezzünk, a régi papírokon átírtuk a dátumot szeptember 20-ról szeptember 26-ra és mentünk a vámhoz. Legalább Romániából menjünk ki.
Vama Vechen még egyszer megálltunk, megbeszéltük a stratégiát, mit kell válaszolni a kényes kérdésekre és enyhén remegő kézzel odahajtottam a határhoz.
Ott állt két unott tiszt, vetettek egy fél pillantást a papírjainkra és mehettünk a szemünk világába. Az előző évek élményei után ez annyira hihetetlen volt, hogy a bolgár vámépületnél még ácsorogtunk egy darabig, várva az egy órás inspekciót. Nem jött senki, végül kisütöttük, hogy az iménti két tisztből az egyik bolgár volt és tényleg nincs több cécó.
Bulgária amúgy is tele volt meglepetésekkel. Voltak jelzőtáblák. Sőt, latin betűs jelzőtáblák. Volt fény a falvakban. Pontosabban voltak olyan falvak, ahol volt fény, sőt közvilágítás. Várnán például hipp-hopp, átsuhantunk. Emlékezve a két évvel ezelőtti kínlódásra egy térképet is szereztem a neten, de nem volt rá szükség. Szépen ki volt puccantva, új épületek, fények, táblák, minden ami kell.
Sátorozóhelynek egy Kamčija nevű helyet néztünk ki, már nem tudom pontosan mi alapján, de valahogy csendes kis helynek tűnt. Kilenc óra tájt megérkeztünk a letérőhöz. Persze lendületből túlmentünk a táblán, aztán a dupla záróvonalon visszafordultunk. Ezt a módszert még sokszor alkalmaztuk az út során.
Egy kemping tábla alapján találtunk két sötét és bezárt kempinget az erdőben. Nem volt jó, mentünk tovább a tenger fele. Az út valami településfélében végződött, ami nagyjából három házból és két vendéglőből állt. Sehol egy lélek, minden sötét. A régi, igazi bolgár sötétség.
Az egyik vendéglőben mégiscsak akadt valaki, de nem bírtunk vele szót érteni. Természetesen nem beszélt semmiféle nyelven, egy turistaközpontban ez teljesen felesleges. Némi kószálás után találtunk egy térképet, amin tíz perc tanulmányozás után sem tudtunk eligazodni. Annyi kiderült, hogy valami természetvédelmi területen vagyunk és halál fia, aki letér az ösvényről vagy valami hasonló disznóságot követ el. Találtunk továbbá egy hotelszerűséget, ahol a kapus nézte a meccset a tévében és egy szeméttelepet amin azt írta, hogy kemping. Legvégül térképen levő folyót is megtaláltuk de ennyi. Tengerpart sehol.
Közben telt-múlt az idő és a társaság kezdett zabos lenni. Nem nagyon volt más választás, mint menni tovább Burgas fele, aztán majd alszunk valahol az út mellett. De mit ad isten, mielőtt kikanyarodtunk volna a főútra, pont sarkon volt egy motel, mi több élő emberekkel. Megálltunk és a lányok elmentek érdeklődni. Valóban nyitva volt, üres szobák is voltak és sikerült lealkudni az árat fejenként 5 euróra. Még a sör is olcsó volt. Gyorsan megvacsoráztunk, bekaptunk egy-egy sört és hájcsi.
