Felkelés után a társaság egy része kiment az autóhoz, őket aztán nem láttuk egy ideig. Persze, mert közben kinyitott a part és kellett volna jegyet venni.
Én úsztam kettőt, az öböl pereme nagyon szép volt, meredek és szabdalt sziklafallal, az alján homokkal és jó sok halacskával. Másodjára elég hamar kijöttem, mert amilyen első osztályú itt minden, aggódtam, hogy egy túlbuzgó vízi mentő utánam jön, amiért nem a kijelölt helyen fürdök.
Amúgy is szabályellenesen tartózkodtunk a strand területén. Egyrészt nem tartoztunk egy hotelhez sem, másrészt nem vettünk jegyet. Némileg ki is ríttunk a többi vendég közül, hálózsákkal a hónunk alatt.
Aztán bunkó módon elmentünk zuhanyozni, egyszerre ötön, ráadásul tusfürdővel, hogy habzott az egész környék. Fel is tűnt egy egyenruhásnak, odajött érdeklődni, hogy melyik hotelből vagyunk. Ugye a Pegasus? Az, persze. Nem sikerült meggyőzni, egy darabig érdeklődve jött utánunk, úgyhogy sürgősen leléptünk.
Mondom, ez iparvidék. Turista ipar. Fetihye fele útközben akadt egy szépséges öblöcskébe, arra gondoltunk, hogy ott majd megebédelünk. Volt ott minden, ami kell: fenyves, szikla, tiszta tenger, szigetek és cakkos partvonal. Volt ott két török is, az első mondatuk az volt, hogy „This is not free”. Utána mondtak valami észbontó árat. Alku nélkül visszaültünk és mentünk tovább.
Ölüdenizre már nem is voltunk kíváncsiak. Biztos szép, de az is biztos, hogy tolonganak rajta az emberek. Ebből elég volt a teknősbéka parton. És jó eséllyel fizetős is, ami alapból irritáló.
Laci, aki egy előző esti összeszólalkozás után megkapta a főszervezői szerepkört, egy elhagyott falut nézett ki a könyvből, mint következő potenciális látnivaló. Ez is valahol Fetihye körül található, Kayaköy a neve. A görög-török háború után telepítették ki az eredeti lakóságot és akik be kellett volna költözzenek, nem voltak megelégedve a körülményekkel, úgyhogy azóta üresen áll és csendben porlik, mint a szikla.
Természetesen szedték a belépőt az út szélén, sőt bent a faluban is, a templomra külön kellett fizetni. Azaz kellett volna, mert mi all press voltunk.
Maga a falu hegyoldalra épült. Épülhetett volna lent a völgyben is, mert volt hely, de nem. A törökök már a lapos részen építkeztek, gondolom azért, mert az ő házaik tíz év alatt lehullnának a hegyről, de a görögöknél mások voltak a szempontok. Fel a hegyoldalba, minél meredekebb, annál jobb. A legmagasabb pontra pedig kis kápolnát biggyesztettek, onnan már látszik a tenger, meg az egész környék. Néhány hülye angol locsogott össze-vissza egy darabig, de aztán elmentek és csend lett.
Nagy előnye a falunak, hogy kevesen érdeklődnek iránta. Lehet benne nyugodtan csatangolni, persze csak az ösvényen, mert egyébként mindent benőtt a szögesdrót, lehet fügét szedni, bemászni a házakba, megnézni a két templomot és eközben nem találkozik az ember senkivel. Vagy ha mégis, akkor azok hamar továbbállnak. Különösen a kora délutáni napsütésben. Annyira nem romos, hogy csak történész képzéssel lehessen megkülönböztetni a domboldal többi részétől, de ahhoz elég romos, hogy megérintse a látogatót az elmúlás dohos lélegzete. Megvannak az épületek, csupán a faszerkezet hiányzik és a vakolat. Ez a székelyföldön azt jelentené, hogy porig van rombolva, de itt félméteres kőfalakból állnak a házak. Mondom, nem a törökök építették.
A soron következő úti célként Latoon nevű romot nevezte meg a túravezetőnk. Hogyaszongya félig elsüllyedt város a tengerparton, víz alatti és víz fölött romok és egyéb csodák.
Megint voltak kételyeim, de nem akartam beleszólni. Egy elsüllyedt várost már láttunk – Kekova - ott egyrészt nem engedtek fürdeni, másrészt semmi felismerhető maradványt nem lehetett látni. De Laci lelkes volt, útközben hosszan ecsetelte, hogy milyen fasza lesz majd. Mindenki nagyon várta, mert reggel óta nem fürödtünk, csak a napon aszalódtunk.
A romváros be volt kerítve, természetesen volt belépő és mindez legalább 5 kilométerre a tengerparttól. Mondanom sem kell, hogy nem érdekelt senkit, inkább mentünk fürdeni.
Nem volt különösen szép a part, egy csomó lapos homok, egy folyócskával és néhány benszülöttel megspékelve. Ők egy hálóval próbáltak a halat fogni a torkolat közelében, mérsékelt sikerrel. Fotótémának beváltak és a kedves román turisták segédkeztek is egy kicsit.
Közben eltelt az idő, de azért Kalkanban megálltunk egy órácskára, szintén az útikönyv sugallatára. Meg váltani is kellett. Már sötét volt, amikor odaértünk, nagyjából azt kaptuk, amire számítottunk: Disneyland. De nem rossz. Szépen ki volt vixolva és minden házban árultak valamit.
Ezután sepertük Olympusig. Reméltem, hogy nem hulla fáradtan érkezünk meg és még belefér az Orange diszkó. Kb. 10 körül értük el a letérőt. Emlékeztem, hogy ha nem a romvároshoz, hanem egy völggyel tovább akarunk leérni, akkor lefele menet még el kell térni valahol. Meresztettük a szemünket de egy poros úton kívül semmi nem ágazott le.
Mi persze leértünk Olympusba.
Tehát mégiscsak a poros úton kellett volna elmenni.
Nyomás vissza, rá a poros útra. Mentünk néhány métert, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ez se jó.
Szerencsére arra járt egy dzsip és a sofőr tudott annyit angolul, hogy elmagyarázza, hogy ahova mi menni akarunk annak saját neve van, Çiralı és nem itt kell oda lemenni, hanem a főútról van egy külön letérő. Franc. 11 után értünk oda.
A parton találtunk két katonát és egy morcos civilt. A morcos civil megmagyarázta, hogy itt tilos sátorozni, de ő tud egy jó helyet és meg is mutatja. Elmentem vele, hogy ne szóljon bele, amíg a többiek a katonákkal egyezkednek.
Elvitt egy közeli panzió kertjébe, a tulajjal közösen kitalálták, hogy mennyit kérjenek (azt hitték, nem értem) és utána közölték, hogy csak 15 líra. Bólogattam, hogy persze, persze, megbeszéljük.
Mire visszaértünk, az utazóközönség már berendezkedett a napozóágyakon. A fickó veszekedett egy kicsit a katonákkal, aztán hazament lefeküdni.
