Valamikor reggeli közben összejött a bőrkabát üzlet. Ebből is látszik, hogy hosszasan reggeliztünk.
Először a Szent János templomba mentünk el, ami tulajdonképpen mecset és sajnos be volt zárva, utána kávézni egy árnyas török kávézóba. Innen pedig fel Sirinçebe, ami most sokkal jobban tetszett, mint először. Mintha rendezettebb lett volna.
Végigblattyogtunk a falun, megnéztük a görög templomot, ami elég romos volt - jelezve, hogy az úgynevezett görög faluban élő görög legfennebb turistaként fordul elő - viszont még így is (vagy pont emiatt) nagyon hangulatos. A templom mellett volt egy múzeum-ház, századfordulós (előző) bútorokkal berendezve, szellős, világos, elegáns – azért gondolom, hogy annak idején nem minden falubeli lakott hasonló körülmények között.
Bort is vásároltunk, végigkóstoltunk hat-hét üzletet.
A híres selçuki kebabot természetesen nem hagytuk ki, a nagy út előtt még benyomtunk fejenként egyet. Ugyanott árulták, ugyanolyan lepattant kis lyukban, ugyanolyan kölykök és ugyanolyan finom volt.
Három évvel ezelőtt is megtettük ugyanezt az utat Bodrumig, sőt akkor még visszafele is és mindkétszer elmentünk Herakleya mellett, mivel le kellett volna térni az útról és amúgy sem vonzottak a kövek. Most viszont úgy gondoltam, hogy illene mégiscsak megnézni, ha már tóparton (Bafa tó) van és főleg ingyenes. Ez azért fontos, mert ha valami ingyenes, akkor sok turista nem járhat arrafele – heti két turistától már megérné jegyet szedni. Továbbá azt is írta a könyv, hogy romantikus a hely.
Azt viszont nem írta, hogy egy tehénszaros falu is van a helyszínen. Ráadásul a jegyet is szedték, amit persze megoldottunk a sajtóigazolvánnyal. Sőt, most csak éppen felmutattunk hármat-négyet és mondtuk, hogy everybody press, eresszenek be. Be is eresztettek. Mármint a tehénszaros faluba.
Ott aztán voltak táblák, hogy az agora balra, a nekropolisz jobbra, de alig szálltunk ki az autóból lerohant néhány agresszív bennszülött vén- és kevésbé vénasszony és megpróbált mindenféle szart eladni nekünk. Gyorsan elindultunk találomra valamerre, mert bár lerázni nem tudtuk őket, de mozgó célponttal nehezebben boldogultak, csak úgy tudtak futni utánunk, ha összecsomagolták a kacatjaikat. Boti úgy gondolta, hogy ha vásárol valamit, akkor ezzel leszereli őket. Vett is egy idétlen piros tökfedőt, de csak annyit ért el vele, hogy a nénik rájöttek, hogy ő a pénzes balek, akitől és még jobban támadták.
Egyikük közben idegenvezetősködött. Futott előttünk az ösvényen, időnként visszafordult és integetett. Egyszer csak rámutatott a mezőre, azaz a domboldal egy részére, ami pont úgy nézett ki, mint a többi és azt mondta, hogy az a színház vagy valami ilyesmi. Elrohantunk mellette, egészen a városfal maradványáig, ott körülnéztünk, van-e még valami, amit érdemes megtekinteni. A falun kívül, a tó partján voltak még valami romok, gyorsan elhatároztuk, hogy inkább ott próbálunk szerencsét. Közben utolért a derékhad és nekiláttak kiteregetni a kendőket. Lajáék fotóztak, úgyhogy sietve odaszóltunk szegényeknek, hogy hol keressenek és pucoltunk.
No de a tóparton tényleg csodálatos volt. Néhány falmaradvány állt egy félszigeten, a sziklák tetején, a falakon kívül pedig sziklasírok. A vízben apró szigetek és csend és nyugalom, lemenőfélben levő nap. Rajtunk kívül nem volt senki, legalábbis egy jó ideig. A táj többi része is lenyűgöző volt, öt-hatszáz méter magas hegyek, egészen különös formájú sziklákkal.
Ott ücsörögtünk egy darabig, élveztük a hely hangulatát, de aztán menni kellett. Bodrumig még szinte száz kilométer volt és még szállást is kellett keresni.
Azt tudtuk, hogy magában Bodrumban nem lehet sátorozni, mert nincs homokos part. A könyv azt állította, hogy a város körül viszont vannak, azokat kell megkeresni. Persze mire megérkeztünk, már sötét volt.
Kinéztünk egy plázst a könyvből: Gümbet. Ez nyugatra volt, a félsziget közepe tájt. Mentünk, mentünk, egyszer csak el a tábla mellett. Visszafordulni nem lehetett, úgyhogy néztünk egy másikat: Bitez. Ezt gond nélkül megtaláltuk, csak éppen homok nem volt sehol. Csupán beton és szikla. Meg persze házak. Nézegettük, mi legyen, előkerült egy egyenruhás fickó, valami turista pátyolgató szerv, tudott néhány szót angolul, őt kérdezgettük, mit tud ajánlani.
Aludjunk az autóban. Mind a kilencen? Persze.
Vagy alhatunk ott szemben, a domboldalon, ha nem félünk. Van ott valami egyenes hely? Nincs.
Ennyi jó ötlet után inkább otthagytuk a fickót és visszamentünk Gümbetbe. Itt egy kicsit kóvályogtunk, de végül leértünk a partra. Itt már volt homok, s a homokon egymást érték a vendéglők. Egy sorral hátrább pedig üzletek és csupa ötcsillagos hotel. Sőt, egy ötcsillagos kemping is. Legalábbis az ára. Mert egyébként egy koszfészek volt.
Ez sem nyert, elővettük a könyvet és a térképet, hogy újabb ötleteket merítsünk belőlük. Végül úgy döntöttünk, hogy még nyugatabbra próbálkozunk, a félsziget vége fele, Ortakentben.
Ehhez viszont vissza kellett jutni a főútra.
Ez nem sikerült egyből. Pedig lefele miden világosnak tűnt, menni kell szinten, a széles utakon, aztán egy másik széles úton egyenesen és meredeken fel. Visszafele ez nem sikerült. Sehogy sem sikerült kilyukadni sehova.
Egyik dombtetőm kiszálltam körülnézni. Jobbra tenger, ez rendben. De balra is tenger, ez kurvára nincs rendben. Fogalmam nem volt, hogy hol vagyunk és ez úgy este tíz után kissé idegesített. Az még jobban idegesített, hogy másodszor megyünk el a Casseria panzió mellett.
Szerencsére Emese emlékezett, hogy előző alkalommal itt jobbra tértünk, úgyhogy most balra próbálkoztunk és voilá, fent is voltunk.
Mondanom sem kell, Ortakentben sem várt pusztaság, bár nem volt épp annyira sűrűn beépítve, mint a másik két helyszín. Találtunk egy parkot és a park után egy rövid üres szakaszt a következő vendéglőig, itt viszonylag csend volt, nem járkáltak az emberek (olyan sokan) és nem volt akkora fény. Mitöbb, a vendéglő is éppen zárt, gyorsan megkérdeztük a napozóágyakat borogató bácsikát, nem lehetne-e ott aludni. De lehet, hogyne. Ezek után sátorra se volt nagyon szükség, aludtunk az ágyakon. Volt a közelben valami panziószerűség is, szabadtéri budival és zuhanyozóval, időnként valaki feltűnés nélkül átugrotta a kerítést és – mondjuk – megmosta a fogát.
Végül is ez az este is nyugodtan végződött. Elhelyezkedtünk az ágyakon, kicsomagoltuk az ennivalót, megbontottunk egy üveg bort, háttérben csendes calypso zene szólt és a Hold fénye csillogott a tenger vizén. Pont.
